Sold - Eladva - 2012. 12. 14 Péntek

Mystic Angel as. Nagy Olga - Sold-Eladva


2012. 12. 14 Péntek
JOSH:
   Egy teljesen átlagos decemberi reggel, amin a teljesen átlagos ébresztő óra üvöltésére ébredtem. Emlékeszem izgatottan vártam 2012 utolsó tanítási napját…
***
   Egyenletesen szuszogtam, miközben jobb szórakozás híján hallgattam a szomszédok zajait. Mellettünk balra egy macskamániás vénember lakott, akinek a macskái pontban 6.55-kor nem hivatalos zenekarrá avanzsáltak, és koncertet adtak a gazdájuknak addig, amíg 7.00-kor meg nem etette őket. Én sosem vettem rá jegyet, de sajnos így is azok közé a kiváltságos emberek közé tartoztam, akik nem aludhatnak 6.55-nél tovább.
   Ám még csak 6. 50 lehetett, mivel még csak nem is hangolt a kedvenc reggeli együttesem… Mégsem maradtam ricsajok nélkül. Jobbról hallottam, amint az újdonsült anyuka segítséget kér a férjétől a bömbölő kicsihez, ám ő nem mozdul. Tisztán hallottam minden lépését, amit megtesz a babáig, majd karjában ringatva elcsitítja. Persze utána jött a szokásos vita, hogy a férj sosem segít neki, majd miután a pici megint felsírt, újra csak le kellett nyugtatni.
   Az egyik macska máris belekezdett a szólózásba, s lassan a többi is követte. Tényleg mint egy zenekar… 6.55 van. Az öregember csitítgatja őket, és hallottam, amint az egyiket lesöpri az asztalról, majd káromkodások közepette kinyitja a macskakaja konzervjét, és miután az utolsó nyervogó kis vacak is abbahagyta a kornyikálást, megsimít valahányat. Ránéztem az órámra. 6.59-et jelzett a vekker. Még egy perc…
   Felettem pont az egyik humán tagozatos lány lakott. Sosem kedveltük egymást, és a reggelek is döcögősen indultak ennek fényében. Hétköznaponként pontban 7.00-kor a hifije max hangerőn valami Wales-i metal banda régebbi albumának valamelyik számát bömbölte. Persze a szülei rögtön kiáltani szokták, hogy halkítsa le, ő átrohan a szobán, lehalkítja - bár szerény személyem szerint általában még mindig üvölteni szokott – én pedig a nemtetszésemet általában úgy fejezem ki, hogy a plafonomhoz vágok teljes erőből valamit, amit nem sajnálok, ha szétesik, vagy törik. Ő ilyenkor általában ugrál egy kettőt, illetve kicsit felhangosítja a zenét.
   A fejemet a vekker felé fordítom. Pontban hét óra. Elkezdődik a szokásos rituálé. Péntek volt, így a szokásos pénteki szám harsant fel a hangszórókból. Hallottam, amint az anyja kiáltozik:
- Mary! Halkítsd le most rögtön! – ennek hatására odafutott a masinához, és ha jól hallottam a sietségben térdre is esett, mielőtt letekerte volna a hangerőt.
- Tessék! – dörmögte az orra alatt vissza az anyjának.
   Bár nem találtam hangosnak a zenét, ám már reflexből nyúltam a legelső kemény dologért, amit a plafonhoz vághatok. De mivel nem volt okom rá, így a mozdulat félúton abba maradt. Hallottam, hogy Mary még mindig nem mozdult el onnan. Gondolom meglepte, hogy nem vágtam oda semmit. Hallottam, ahogy lekuporodott a padlójára, és elképzeltem, hogy lehet még a fülét is odatapasztja, hogy kihallgasson, és ez mosolyra késztetett.
   Nem szabad ezt a sorrendet megbolygatni. Ezzel a gondolattal emeltem fel a vízzel teli műanyag üveget és mosolyogva, valamint teljes erőmből a plafonhoz csaptam.
-Au a fülem! Menj a pokolba Josh! – ordibált le nekem, majd elviharzott az egyik sarokba, ahol feltételezem a szekrénye lehetett.
   Ezek után tuti, hogy a füle is a padlóján volt. Mosolyogva keltem ki az ágyból, és én is megindultam a szekrényem felé. Kihalásztam az aznapi ruhámat, ledobtam a be nem ágyazott ágyamra, és a fürdőbe vettem az irányt.
   Nem vagyok csaj, nem kell félóra a tollászkodáshoz, de azért nem akartam valami torzom borz fejjel megjelenni a suliban, így lefröcsköltem az arcomat hideg vízzel, majd a törölközőért nyúltam, hogy újra száraz lehessek. Áthúztam párszor a jó 6 centis barna hajamon a fésűt, és részemről ennyi volt a reggeli készülődés.
   Vissza a szobába, összekészítettem az aznapi tankönyveket, melyeket kis idő múlva kicsit rongyosan, de belesüllyesztettem a táskámba. Felrángattam magamra a kék farmert, és a szürke póló, amit kikészítettem. Kerestem ezek mellé egy cipzáras felsőt, és legelőször egy fekete akadt a kezem ügyébe. Miután felkaptam magamra, a konyhába vánszorogtam.
   Már ott volt anyám, és az új férje. Rogger nem volt rossz pali, anyámat a tenyerén hordozta, de ez nem volt elég ok arra, hogy én is kedveljem. Mondjuk tény és való, hogy velem is kedves volt, meg minden, de apát nem tudja pótolni…
- Szia Josh. – köszönt anya mikor meglátott az ajtóban téblábolni. A munkája miatt összekötötte hosszú barnás vöröses haját, hisz a főnőke utálja,ha szanaszét hever mindenfelé...
 - Helló kölyök! – vigyorgott rám Rogger is.
Intettem nekik, és elvettem egy almát a gyümölcskosárból.
- Hány órád lesz? – kérdezősködött anyám.
 - Hét, de Nate-el szerintem beugrunk még próbára suli után. – haraptam bele az almámba.
   Tudtam, hogy anyám nem szereti, ha táncolok. Szerinte az lányoknak, vagy ferdehajlammal rendelkező fiúknak való. Nos, én egyik sem vagyok, ám mégis imádom. Rogger persze támogat. Bár szerintem csak meg akarja kedveltetni magát…
- Miért nem focizol, mint a többi rendes korod béli srác? Az legalább rendes sport. – hiába anyám nem tágít az álláspontja mellől.
 - Ez is tekinthető sportnak! Ugyanúgy ki lehet fáradni, és ugyanúgy kondiban tart csak az a különbség, hogy focizni nem akarok, a tánctól pedig nem tántoríthatsz el! – ez volt a végszó. Kiviharzottam a házból.
   Láttam előttem Mary-t, amint a fekete kapucniját a hosszú barna hullámokkal tarkított hajára emeli, és bedugja a fülét a fülhallgatóval. Szerintem megint azt az angol bandát hallgatja. Már szinte hallom is, ahogy kijavít, miszerint Walesi-ek, és a kettő nem ugyan az. Ezen kívül még azt tudom róluk, hogy bazi hosszú nevük van, és épp ezért ő is inkább a ’BFMV’ rövidítést használja, ha kioktat velük kapcsolatban.
   Lassan elértem a buszmegállóhoz, és pár perc múlva fel is szállhattam arra a buszra, ami bevisz a városközpontba. Megmutattam a sofőrnek a bérletemet, és leültem egy, a járdára néző ablak mellé. Csak figyeltem, ahogy suhannak el az emberek, a házak, majd hamarosan a központhoz közeledve a kisebb boltok, plázák, és egyéb épületek.
   Még egy megálló volt a suli előtt, így meg is lepődtem, amikor az előttünk haladó buszról Mary-t láttam leszállni. Egyenesen bement egy sárga épületbe, mire nekem meg kérdések hada árasztotta el a fejemet.
   Minek szállt, le a suli előtt egy megállóval? Nem fog elkésni? Gyalog már tuti nem ér oda időben. A legfontosabb mégis ez a kérdés volt: Miss Rocker hercegnő minek ment be abba az épületbe, ahol én jó pár óra múlva próbálni fogok a haverokkal?
   A busz kilőtte magát a megállóból, és egyenesen a sulim felé száguldott. Jó tíz perc múlva el is értük a monstrum nagy épületet, mely sajnálatos módon pár perc múlva bekebelez, és ki sem köp megközelítőleg negyed háromig…
  Nem halaszthattam az elkerülhetetlent, így besétáltam a kapun, és a főépületi történelemterembe vettem az irányt. Nate valószínűleg már ott van, ami pedig Mary-t illeti, tuti nincs. Bár mit is érdekel engem, hogy mikor kési le az óráit a Rockhercegnő!
   Amint bekanyarodtam a terembe, láttam, hogy a sejtésem beigazolódott. Méghozzá mind a kettő! Nate teljes karját bevetette, hogy észrevegyem, bár nem kellett volna, mert nem nehéz kiszúrni a terem közepén abban a zöld felsőben, és kopasz fejjel, főleg, hogy ő az osztály egyetlen afro diákja.
- Csá haver! – köszöntött, amint odaértem.
- Helló! – én úgy szintén.
- Na, anyád mit szólt a suli utáni programhoz? Gondolom kibukott, mint mindig… - Ő a legjobb barátom, így naná, hogy már volt nálunk, és naná, hogy beszélt anyámmal, és naná, hogy őt is kioktatta a tánc ellenes dumájával…
- Nem hagytam neki időt a kibukásra… Elhúztam! – vontam meg a vállam, és ezzel egy időben valami, vagy inkább valaki elsuhant mellettem.
   Mary volt az, még mindig bedugaszolt fülekkel. Leült a helyére, ami az ablak melletti padsor utolsó padját jelentette. Mi a középső padsorban voltunk, illetve az utolsó pad előtt kettővel. Mivel ez Nate helye. Én mögötte ülök.
   Mary kivette a fülhallgatót a füléből, és az oldaltáskájába süllyesztette, majd elővette a töri könyvet, és belemélyedt. Kicsit azért sajnáltam, mert az osztályunk lányai vagy pompom lányok voltak, vagy a csatlósaik. Persze ugyanez Mary-ről nem mondható el, így ő sajna barát és csatlós nélkül maradt.
   Csak akkor vettem észre, hogy őt bámulom, mikor Nate megütögette a vállamat, hogy figyeljek.
- Hé, te! A rock pipit bámulod! – világosított fel arról, amit már én is tudtam… - Tán bejön a fekete mániás csajszi? – vigyorgott rám, azzal a Colgate reklámba illő vaktó fehér, és egyenes fogsorával.
- Mi? Nem!  - ráztam meg a fejemet - Tudod, hogy nekem Blase jön be! – ezt a mondatot kicsit halkabban vetettem oda a barátomnak, ugyanis Blase is jelen volt.
   Ő szöges ellentéte Mary-nek, szóval nem tudom miből következtetett arra Nate, hogy tetszik a Rockhercegnő… Kezdjük azzal, hogy Blase szőke, valamint Pom pom lány, méghozzá a Fő pom pom lány… Tudtam, hogy reménytelen a dolog, de jó volt még csak belegondolni is, hogy egyszer oda megyek hozzá, és elmondom, mit érzek…
   Ábrándjaim tünékeny, és varázslatos szappan buborékát a történelemtanár heves léptei lyukasztották ki. Méghozzá kegyetlenül… Miután leült mindenki a helyére, a tanár elmondta, hogy a szünet után témazáró várható, és ennek megfelelően a mai órán összefoglalunk. Nyugisnak, és azzal együtt unalmasnak is ígérkezett ez a negyvenöt perc.
   Bele is mélyedtem a gondolataimba, ám a legjobb barátom egyszer csak hátra fordult, méghozzá vigyorogva. Fogalmam sem volt, hogy a Francia forradalom mióta ilyen mulatságos, így az értetlen arckifejezésem láttán inkább az előtte lévő lányra mutatott.
   Ő volt Blase főcsatlósa. Mellette Blase ült, és valami papír fecnit adogattak egymásnak. Tele volt már írással, de nem láttam el odáig, akár mennyire is nyújtogattam a nyakamat, így kérdőn Nate - re emeltem a szemeimet. Ő előre fordult, és felfirkantotta a füzete tetejére a mondandóját, majd kissé megdöntötte a füzetet, hogy el tudjam olvasni.
’BLASE SZAKÍTOTT TEDD-EL! EL JÖTT A TE IDŐD HAVER!’
   Így már értettem a vigyorgás okát, és nekem is mosolyra húzódott a szám széle, és le sem lohadt a nap végéig. Ott ücsörgött az arcomon minden órán, és szünetben. Még matekon is, pedig köztudottan utálom azt a tantárgyat! Többek között ezért is járok humános csoportba. Valamint nem csak azért, mert jobban megy, de még érdekel is.
   Szépen lassan 2011 utolsó tanítási napja a végéhez közeledett, és csodás befejezésnek ígérkezett egy kis testmozgás, ugyanis testnevelés az utolsó óránk. Battyogtam a fiúöltöző felé, amikor ismerős dallamot hallottam. Összetéveszthetetlen hajlításai, és hirtelen hangulatváltásai nem vallottak más dalszerzőre, mint… Rám… Bár a zongora, vagy a gitár szólama nem volt mellette, de felismertem a dalomat. Szöveg nélkül dalolászva…
   Tudtam, hogy a lányöltöző felöl jön a hang, de fogalmam sem volt, hogy ki tud a dalaimról, mivel azokat jó formán senki sem hallotta még. Persze a szomszéd macskákon kívül…
   Legnagyobb meglepetésemre az öltöző elő csarnokában a földön ülve, és a falnak vetve hátát, összehúzott lábakkal Mary dúdolgatott becsukott szemmel. Méghozzá tökéletes lejtésekkel. Azt hiszem, az államat a csempén felejtettem, mivel a meglepődöttségtől odáig zuhant. De nem bírtam ki, muszáj volt kicsit feldühödni, mivel ő jobb volt, mint én…
 - Ez az én dalom! – fakadtam ki, mire felpattantak a zöldes barna szemeiről a szemhéjai, és a hangszálain akadt a dallam második fele. – Mikor hallottad?
- Semmikor! – eredt meg a nyelve, de ezután rögtön be is futott az öltöző azon részébe, ahová már nem követhettem a kérdéseimmel.
   Muszáj volt elmennem onnan, mivel hamarosan a többi lánycsapat is megérkezik, és egy kicsit ki fognak borulni, ha itt maradok. A fiúöltöző felé vettem az irány, lerogytam az egyik padra, és lefagytam.
   Hogyan a fenébe tudta így dúdolni? Milyen lenne, ha énekelne? Jézusom, akkor tuti lepipálna…
   Ekkor özönlött be a többi srác is az öltözőbe, így én is lazábbra vettem a dolgot, ám tesin is az a kis dallam motoszkált a fejemben.  Örültem, hogy vége az órának, illetve a menzán is megebédeltünk, mivel kiszellőztethetem a fejemet, legalább addig, amíg el nem érjük a próbatermet.


MARY:
   Reggel intéztem el a teremfoglalást, így suli után rögtön a próbatetembe siettem. Igaz mondták, hogy valakikkel osztoznom kell majd, ám nem zavar. Amíg marad egy kis rész számomra, addig én el leszek.
   Az utcáról beérve ugyanaz a kedves őszes portás úr fogadott, én pedig jeleztem, hogy a 9-es terem van lefoglalva számomra. Így amikor elértem a kettéágazó folyosóhoz, jobbra fordultam. A hatalmas arany kilences az ajtó felett nem eltéveszthető. Amikor benyitottam, még nem volt itt senki. Így kicsit közbenéztem a teremben. Mindenütt balett táncosok számára tükörhöz erősített korlátokat láttam. A hozzám legközelebb lévőre ráakasztottam a pulcsimat, és a táskám, bár tudom, hogy nem ez a rendeltetésszerű használata.
   Mindenütt tükör lógott. A terem maga egy hatalmas tükör… Volt egy elhízható fal is,természetesen tükörből... Elsétáltam odáig, szép komótosan, és nagy meglepetésemre csak a nagyteremből látszott tükörnek. Ebből a kis szűk lyukból üvegnek nézett ki. Meglepettségemben visszasiettem a tükrös oldalhoz, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg nem látok e át.
   Mire a meghökkenést leküzdöttem, elkezdtem bemelegíteni. A telefonomat kivettem a zsebemből, és letettem a padlóra. Szembe álltam az egyik tükörrel, és kinyújtóztattam mindenemet. Lábujjhegyre álltam, miközben a nyújtott kezeim ujjait összekulcsoltam. A bal lábam talpát a jobb combom belsőfeléhez nyomtam, majd az egész bal lábamat vízszintes helyzetbe emeltem, míg a jobb lábam még mindig csak az ujjaim hegyével érintkezett a talajjal. Miután újra két lábban, és talppal álltam a parkettán, megpróbáltam állásból hídba lemenni, csak hogy a gerincem is beizzítódjon, ám amint meghallottam az ismerős hangokat, rögtön kicsúszott alólam a kezem, én pedig hatalmasat csattantam a parkettán.
    A hangok egyre erősödtek, és egyre biztosabb lettem abban, hogy a balsors kísért… Tudtam, hogy lesznek mások is rajtam kívül a teremben, de miért pont ők? Miért nem ismeretlen, vadidegenekkel béreltem együtt egy próbatermet?
   Tudtam, hogy pár lépés, és elérik az ajtót, így nem maradt időm arra, hogy elmeneküljek. Hirtelen végig futtattam a szemem a termen, majd megakadt az üveg-tükör falon. Arra nincs időm, hogy elfussak, de hogy elbújjak, arra talán van…
   Eszeveszett sebességgel rohantam a pulcsimért, és a táskámért, aztán ugyanezzel a sebességgel a fal mögé rejtőztem, és elhúztam, hogy úgy tűnjön, mintha csak a tükörig tartana a terem. Pár pillanattal később a fiú horda nevetve, és hatalmas léptekkel berontott a próbaterembe. Élükön Nate és… Josh? Josh táncol?
   Kikerekedett szemekkel figyeltem Josh-t, amint leveszi a cipzáras felsőt, és ledobja a padlóra, méghozzá egyenesen rá a telefonomra. Mi van? Ha lehet még jobban kikerekedtek a szemeim… Hogy tudtam a nagy sietségben ott felejteni? Mindennek lehordtam magam ott, a kis sötét teremben, a parkettán kuporogva. Csak remélni tudtam, hogy nem csörren meg, valamint, hogy nem lopják el… Bár tudnám ki a tettes, de akkor is!
   Nate beindított valami egész jó és ritmusos számot. Néztem, ahogy a sok, látszatra különböző fiú egyszerre mozog a zene szólítására. Mind más csináltak, de nagyon összefüggött az egész. Külön külön is megállták volna a helyüket, de azt hiszem mind tudták, hogy a csapat ereje erősebb.
   Már vagy háromnegyed órája figyeltem őket, és azt hiszem, ha nem lettem volna ide bezárva, akkor is itt maradtam volna. Persze csak ha ők nem tudják! S félre értés ne essék, nem a félmeztelen pasik látványa marasztalt- bár ez sem elhanyagolható tény-, hanem ahogy mozogtak. A kezeik, és a lábaik szinkronban voltak. Nem csak a sajátjuk, de mindenkié, még ha nem is tudtak róla. Most éreztem igazán, mennyire szerettem volna csapatban táncolni…
   Már szinte elképzeltem, hogy én is velük mozgok, ott, és úgy ahogy ők, ám ekkor az ábrándjaimat egy ismerős dallam szakította több darabba. Túlismerős… Csak akkor jöttem rá, hogy a telefonom csörög, amikor Josh elindult a pulcsija- és az én telefonom- felé.
- Ez meg ki a ráké? – mordult fel az egyik néger srác, akit még sosem láttam ezelőtt.
- Nem tudom, de a keddi BFMV szám a csengő hangja… - állapította meg Josh.
   Az meglepett, hogy felismerte az együttest, de mi a fene az a keddi szám? Kis gondolkozás után persze beugrott, hogy ez szokott ébreszteni keddenként. A Fever c. szám… Bár nem gondoltam, hogy megjegyzi, méghozzá ilyen pontosan, mikor elsőre nekem sem ugrott be.
- Miről hablatyolsz itt össze? – Nate hangja félbeszakította az elmélkedésemet.
 - Mary, a Rockhercegnő! – Hogy mi vagyok? – Felettem van a szobája, és nem olyan vastagok a falak. Na meg eléggé hangos is a hifije… - nevetett fel.
- Még hogy hangos… Ezt így kell hallgatni! – suttogtam durcásan.
A telefon elhallgatott, és Josh lenézett rá, mert úgy megszokta a csengőhangot, hogy szerintem el is felejtette, hogy csörög. Legalábbis ezt lehetett leolvasni a szeméről.
- Elviszem neki, ti csak gyakoroljatok! – tette le a telefont a földre, majd felhúzta a szürke pólóját, és a fekete felsőt is, bár nem cipzárazta be.
- Nem egyszerűbb leadni a portán? Nem tudjuk, hogy tényleg az övé-e! – vágott közbe egy csávó, aki nekem háttal volt per pillanat.
   Bár ésszerű volt, amit mondott… De felőlem itt is hagyhatják, mivel ha elmentek úgyis kimerészkedem.
- Igaz! – adott igazat Nate a háttal lévő srácnak.
-  Okés! Akkor csak leviszem a portára! – döntötte el Josh is.
   Ám ekkor a telefon megint csörögni kezdett. A fene egye már meg! Máskor sosem keres senki! Bezzeg most, amikor nem kellene… Ám most Josh nem tétovázott, felvette.
-Hallo? – szólt bele félénken. A kis aranyos. Hirtelen mosolyogni támadt kedvem. Ám az a mosoly gyorsan le is lohadt, amikor Josh szája a következő mondatot formáta némán: ’ Az anyja az! ’ – Oh, ne ijedjen meg, nem loptam el, csak elhagyta a mobilját, és megtaláltam. – a szívem olyan hangosan dübörgött a mellkasomban, hogy attól féltem, a teremben lévők is meghallják. Elvégre biztos nem hangszigetelt egy a kis kuckó. – Rendben. Nem bánja? Tökéletes! Máris indulok.
   Mi van? Josh hozzánk jön? Én meg ide vagyok bezárkózva, és nem tehetek semmit ellene… Kérlek, Istenem add, hogy a többiek is el akarjanak menni. Esküszöm, hogy többet fogok imádkozni, vagy ilyesmi…
   Fogalmam sincs, hogy az én fohászkodásom, vagy a saját esze vezette ide a portást, miszerint negyedóra múlva jön a következő csoport, de hatásos volt. Amint mindenki kiment a teremből, én is előmásztam a rejtekhelyemről. Ám valaki biztos itt hagyott valamit, mivel futást hallottam, és egyre erősödött.
   A földszinten voltunk, és az ablak nyitva, így nem volt más választásom, mint hogy gyors kiugorjak rajta, így térddel a beton járdára zuhantam. Inkább ez a kis kellemetlenség, mint hogy mások előtt magyarázkodnom kellene.
   Nem totojáztam sokáig, futásnak eredtem a házunk felé. Messze volt, de csak párszor álltam meg. Az út nagy részét vagy a járókelők kerülgetésével, vagy azzal töltöttem, hogy teljes erőmből fussak. Amikor befordultam az utcánkba, csak remélni tudtam, hogy nem busszal jönnek…
   Az utcában már csak vánszorogtam. Nem volt erőm, hogy gyorsabb tempóra váltsak. Igazából fogalmam sincs, hogy miért futottam hazáig. Azt meg tudom magyarázni, hogy miért bújtam el a próbateremben, ám annak, hogy nem szeretek ismerősök előtt táncolni, semmi köze nem volt a hazafutásomhoz. Igazából nem értettem, hogy mi baj lenne abból, ha nem találnának itthon, hisz feltételezem, nem rohannak a próbaterembe megkeresni, mert feltételezik rólam, hogy ilyen helyekre nem járok…

JOSH:
   Sajnos csak én laktam erre, így egyedül kellett sétálnom haza, mivel a buszt lekéstem. Még vissza kellett rohannom a táskámért a próbaterembe. Ráadásul még csak nem is haza fog vezetni az utam. Legalábbis először inkább elviszem Mary-nek a telefonját. Gondolom, hiányolja. Remélem, már otthon van, de ha nem az sem baj. Csak ne keresse hiába.
   Egy emelettel feljebb mentem a megszokottnál, és megkerestem azt az ajtót, ami vélhetően a mi lakásrészünk felett húzódik. Jól tippeltem, mivel az ismerős és mosolyogós Mrs. Santiago-t láttam az ajtóban.
-Gyere csak be! Mary bent van a szobájában. – elsétált egy ajtóig, majd meg állt. – Nemrég ért haza, teljesen ki volt fulladva… Biztos égre, földre kereste a telefont.
   Mosolyogva elsétált, gondolom a konyhába, mivel finom étel illata töltötte meg a pici, ám barátságos bérházat. Tétováztam. Igazából fogalmam sincs miért, de megbántam a dolgot. Mostanra jobb ötletnek tűnt az, hogy a portán hagyhattam volna a telefont.
   Nem kellene paráznom, hisz csak odaadom a telefont, és kész! Elmegyek, mintha semmi sem történt volna. Nem kell feltétlen megkérdeznem, hogy miért volt reggel a stúdióban, és hogy délután miért volt ugyanott a telefonja. Nem kell megkérdeznem, még akkor sem, ha már a torkomban zakatolnak a szavak…
   Csak gondolkoztam, ám nem is gondoltam bele abba, hogy előbb utóbb Mary is kijöhet a szobából, és belém botlik, amint a kezem tétovázva nyúlik a kilincse felé. Nem gondoltam bele addig, amíg ez meg nem történt…
   Zöldes barna szemei hatalmasra nyíltak a meglepődöttségtől. Ott álltunk egymással szemben, és egyikünk sem tudott megszólalni. A nyakában lógott a fülhallgatója, melyből valami lágy dallam szólt. Nem olyan, mint amit megszoktam már a reggeli készülődéseknél. Túl lassú, és túl lágy.
   Észrevette, hogy a fülhallgatót bámulom, így gyors a zsebéből előhúzta a mini készüléket, amiből a nyakában tekergőző fülhallgatója lógott kifelé. Pár gombnyomással elállította a zenebonát, és megszólalt.
- Anyu mondta, hogy megtaláltad a telómat. – a mondat közben visszasüllyesztette a készüléket a zsebébe.
- Ja, igen! – hirtelen csak most jutott eszembe, hogy miért is jöttem, így kivettem a pulcsim zsebéből, és át nyújtottam neki. – Tessék.
-Köszi. Bocsi, hogy gondot okoztam a szétszórtságommal...
-Ugyan! Semmiség. Amúgy sem voltam még nálatok! - mosolyogtam bátorításul, hogy feloldjam a rideg hangulatot.
Megérte, hisz ő is elmosolyodott.
Már szólásra nyitotta száját, mikor Mary anyukája meg jelent mellettünk.
-Sziasztok. Csupán csak annyira zavarnék,hogy asztalhoz hívjalak benneteket. - mosolygott ránk lágyan.
-Köszönöm, de sietek haza. Különben is csak a telefont akartam visszahozni. Már megyek is. - ezzel megcéloztam az ajtót.
-Akkor nem tartunk fel, ha menni szeretnél. Máskor is szívesen látunk. - szólt utánam Mrs. Santiago.
-Ennek örülök. Viszlát és szia. Gondolom majd a suliban találkozunk 2.-án. - intéztem szavaim feléjük.
-Aha, több mint valószínű... - mosolygott Mary gúnyosan.
   Nem várt jókedvvel tértem haza. Persze anyám rögtön lelombozta felvidult perceim... Alig csuktam be az ajtót, mire rögtön mögöttem termett a kérdéseivel,valamint mellkasa előtt keresztbe font karokkal.
-Hol voltál? Van róla fogalmad hányóra van? Hát ilyenkor kell haza keveredni?
Próbáltam átkeveredni a védelmi rendszerén, hozzáteszem sikertelenül.
-Próbán,igen és nem! - Nyilván nem találta kielégítőnek egyszavas válaszaim,mivel még mindig szigorú tekintete szegezett a bejárati ajtóhoz.
-Mind a ketten tudjuk,hogy a próbádnak már egy órája vége van. Az is biztos,hogy a buszozás csak tíz,tizenöt perc. Szóval? - emelte fel szemöldökét.
-Lekéstem a buszt, gyalog jöttem, és a felettünk lakó Mary-nek vittem el a telóját. Ennyi elég lesz,vagy terveztél egy részletesebb kihallgatást is mára? - most rajtam volt a sor a szemöldök felemelésben.
Még mindig keresztbe tett karral,de elállt az utamból.
-Köszönöm... - morogtam az orrom alatt – Tudod kifejezetten gyűlölöm, ha velem is úgy bánsz,mint a kihallgatottjaiddal. - mogorván meglódultam a szobám felé.
-Nem az én kihallgatottjaim. Én csak felügyelem a műveletet. - ő meg utánam jött – Apád volt az akire ránézni is féltek...
Megtorpantam. Nem beszéltünk róla... azóta. Mindenkinek jobb volt így. Csend, nyugalom. Minden érzés mélyen eltemetve, hogy soha ne találkozzam velük újra. Erre csak egy mondat kell,hogy minden gát össze omoljon...
-Tudom... - szomorú sóhajom hallatán anyám is észbe kapott.
-Jézusom,ne haragudj! Nem akartam,csak úgy kicsúszott... - szabadkozott rögtön.
   Össze szedtem magam, és szembefordultam vele.
-Elhiszem. Ne aggódj, jól vagyok. - próbáltam mosolyogni,de csak egy gyenge utánzatra futotta,ami persze nem győzte meg anyát.
-Sajnálom. - bűnbánó arca is erről tanúskodott.
-Semmi baj, tényleg. - becaplattam az ajtómon, és gyors beléptem a levelezéseimbe,csak hogy lefoglaljam magam.
   Semmi különös. Úgy hat tucat reklámanyag, pár körüzenet egy két embertől,valamint Nate levele.
   Mivel a többi nem tűnt túl biztatónak, így Nate sorait nyitottam meg. Pár pillanat múlva ezek a szavak árasztották el a monitorom.
Helló haver! Tudod mondtam,hogy a két ünnep között össze kellene csődülni.29.-én lesz egy banda bemutatója a Barlangban, 8-kor. Na, jössz? Nyugi, nem hagyunk egyedül lerészegedni...xD
Mivel még amúgy sem volt semmi tervem aznapra,így gyors lepötyögtem a válaszom.
Számíthatsz rám,ott leszek. 
   Nem voltam kifejezetten álmos,de nem volt kedvem tovább fent maradni. Így vacsi nélkül, és zuhany után bedőltem az ágyba, és agyaltam. Mindenféle dallam és szövegrészlet kavargott idebent.

Minden mi eddig volt,
Minden mi eztán lesz,
Elhamvad
S újra csak egy lesz majd,
Egyetlen egy
Ami megmarad...
Ez az egy, mi itt ragad,
Ez az egy, mi megmarad,
Tündöklő, fényűző vár
Nem is értem,hogy találhat ő rám...


Én csak remélek,
Hiszem,hogy jól élek,
De nincs bennem szép lélek,
Mi bárkit megigézhet...


Sold - Eladva Zenetár:

Csengőhang: (Kedd)- BFMV - Fever
Péntek- BFMV - A place where you belong
Nate által bekapcsolt zene – Maroon 5 -Moves like Jagger 
Lágy dallam a füllhallgatóból - Fredie Storma - Possibilities

Remélem tetszett az első fejezet.:) Gondolom észrevetted, hogy eléggé terjedelmes, így nem öt perc összehozni. Rövidebb fejezetet pedig nem szeretnék, így biztos,hogy nem naponta, két naponta
hozom a részeket. Remélem meg lehet érteni,hogy kissé elfoglalt vagyok... Tánc, zenesuli, zongira is kell gyakorolni, suli, na meg írni is szeretnék... Kissé zsúfolt a napirend, de majd megoldom.:) Neked csak két dolgod van: olvasni és véleményezni.:)

Puszi, Mystic Angel