/Nem fantasy, nem ámítás, csupán a mocskos valóság!/
Azt az életet élem,
amire titkon, vagy nyíltan, de mindenki vágyik.
Ha felkelek, máris három szobalány legyeskedik körülöttem, pezsgőfürdős kádban
mosom le magam, mielőtt elfogyasztanám a svédasztalnál a reggelimet. Nyolckor
irány a munka, ám ott is kényem-kedvem szerint forognak az emberek körülöttem.
A meló végén jólesik egy kis szolid medencés buli a birtokomon, majd reggel a
magán jacht-omon ébredek, és mehet minden elölről… Ez a tökéletes élet nem igaz? Ugye jól láttam, hogy bólogattál? Hát
persze! Mindenki bólogatna…
2013 – at írunk…
Egy évvel ez előtt még minden tényleg tökéletes
volt, holott nem hittem annak. Sikerről,
gazdagságról, és csillogásról ábrándoztam, mint az összes szépreményű énekes
palánta, aki reményei szerint túlszárnyalja még Elvist is... Ám mindez most már tényleg jelentéktelennek
tűnik…
2013.12. 30. Hétfő
Magam elé meredek.
Itt van a tükör az orrom hegyétől kevesebb, mint 10 centire, és nem ismerem fel
a saját arcvonásaimat. Lappang bennem valami furcsa érzés, mely mostanában
annyiszor fojtogatja a torkomat, és a légzésem egyenetlen, zavaros masszává
válik, mint a tér és az idő is.
Talán csak a fények
teszik, amik látványa mostanság émelygő érzést idéz elő a gyomromban, és
hánynom kell magamtól, minduntalan rám szegeződik a reflektor. Ez nem a
lámpaláz, azt már leküzdöttem még az elején... Akkor még tetszett ez az egész.
Akkor még minden új, és csillogó volt, mint a karácsonyi ajándékok
csomagolásai. Tulajdon képen mind a két dolog, a szemfényvesztés, és a
csomagolópapír is ugyanazt a szolgálatot teszi. Elfedik a véresen komoly igazságot
a gyanútlan, s ártatlan gyermekszemek elől.
Ám ez megváltozott.
Felnőttem… A szó legrosszabb értelmében,
amit csak ember elképzelhet. A csomagolópapír elszakadt, feltárva az
„ajándékot”. Álbarátok, álszerelmek, álérzések egy pénzzel, és mocsokkal
szennyezett világban.
Nézem a szemem
fekete bogarát, mely körül a kontaklencse hatására tengerkékszín terült el a
szokványos barna helyett, ám még ezzel együtt is felismerem ezt a nézést. Egy
ünnepelt világsztár nézett rám. Nem én voltam, már régen nem, ám mégsem tudtam
változtatni ezen.
El akartam futni,
menekülni amilyen messze csak tudok ettől a hamis világtól, ám folyton rácsokba
ütköztem. Erős, rideg acél rácsokba, méghozzá a legyőzhetetlen fajtából. Be
voltam kerítve. Már túl régóta, hogy elhiggyem, kiszabadulhatok… Rab voltam.
Nemcsak a hazugságok, és a pénz kegyetlen világában, hanem az egész világon.
Hiába, ez ellen már nem lehet tenni semmit. Én, Josh Button, eladtam magam…
Mystic Angel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése